Ma véget ért a XXIX. Nyári Olimpia Pekingben....
ez is lehetne a kezdés, ha nagyon hivatalosra akarnám venni a figurát, de lenne annak értelme? HIszen ez a blog elvileg rólam szól. Hát akkor néhány szót a mai napról, ami azért kapcsolódik az Olimpiához, és főleg annak az utolsó napjához.
A férfi vízilabda válogatott játszott döntőt az amcsikkal: kezemet tördelve, hangosan szurkolva, kuporogtam az ágyamon, és már-már megszállottakat idézve csak mormogtam, hogy "Védekezzetek!" és persze szidtam a bírókat, amikor amcsi barátainknak kedveztek. Aztán hál Istennek nem volt erre annyira szükség, mert lemosták a Kemény legények az amcsikat...de még hogy? Amikor az utolsó 10 mp-ben a kinti magyar közönség hangját hallottam, ahogy visszafelé számolnak, és ahogy a kispadosok is csak arra vártak, hogy beugorhassanak ünnepelni...no, ekkor kitört belőlem a zokogás. Rázott a zokogás, alig bírtam abbahagyni, és valahogy nem érdekelt. Aznap este később szívet melengető nyilatkozatok születtek amerikai oldalról a magyar fiainkról, és most marha jó volt magyarnak lenni.
Ami még az én vizilabda döntős "szereplésemet" illeti, nos, azt hiszem a vége hajrában belőlem kitörő örömkönnyekbe került némi keserű könny is. Két nappal voltunk ugyanis drága egykori (most már csak egykori) osztálytársam Sipos Ricsi temetése után. Ricsi leukémiás volt és számunkra meglehetősen váratlanul ment el. Mint Bencsik Peti barátomtól megtudtam, hol jobban, hol rosszabbul volt. JObb időszakaiban dolgozni is járt, sőt még autót is vett, szóval nem adta fel, hanem abszolút optimistán tekintett a világra. Ehhez képest a Jóisten nagyon sok időt nem adott neki. Augusztus 15-én rosszul lett, kórházba került, és meghalt. Óriási űrt hagyott maga után...
... és csak a döbbent csöndet. Emlékszem, Bogi hívott fel pár nappal később, amikor az újság lehozta a gyászjelentést. Annyira ledöbbentem, hogy sírni sem tudtam. Napokig semmi. Csak a döbbenet. A temetésre, a fiúkat leszámítva mi ketten szerveztük össze Bogival a csapatot. Én vittem az osztályfőnököt is, meg a sírcsokrot is intéztem. A temetés napjára gyülemlett fel bennem igazán a feszültség, az el nem sírt bánat, ami aztán akkor bukott ki belőlem, amikor szegény Ricsit a koporsójában feltették egy kézikocsira (?) és elhúzták szegényt a végső nyughelyére.Maga a kézikocsi is ledöbbentett, de a tény, hogy akivel egykor együtt untuk halálra magunkat Tenyeiné biosz óráján, most ott fekszik egy fakoporsóban... Istenem, borzalmas volt látni... Ahogy leeresztették, és rádobták a virágokat, majd az első földgöröngyöket, hát ez vol taz a pont, ahol igazán kitört belőlem a sírás. Csak sírtam...
Képtelen vagyok még feldolgozni, hogy ilyen hamar eljött az az idő, amikor egy osztálytársunk távozott. Még egy darabig keresgélni fogom magam ezután, s ezzel alighanem nem vagyok egyedül.
Egy korszak valóban véget ért... ez a haláleset valóban arra döbbentett rá bennünket, hogy mennyire nem fontosak azok a dolgok amik miatt nap mint nap megyünk egymás idegeire. És hogy néha mennyire apróságokon akadunk fenn, holott nem kéne, mert egészségesek vagyunk, van hol lehajtsuk a fejünket este, van mit együnk, van mit felvegyünk, és van mit csináljunk, és hogy használjuk ki az időt, mert sosem tudhatjuk mikor jön el a mi időnk.
